Új sorozatunkban felnőtt csapatunk játékosaival beszélgetünk a megszokottnál valamivel kötetlenebbül – a középpontban természetesen továbbra is a kosárlabdával.

A 2. részben a csapat kezdő irányítóját, Tursics Krisztiánt ismerhetik meg kicsit jobban.

Mikor és miért kezdtél el kosárlabdázni?

Nálunk ez családi hagyomány, hiszen mindkét szülőm a kosárlabdázásnak szentelte az életét, úgyhogy mondhatjuk, hogy beleszülettem ebbe a sportágba. Ezzel együtt nem volt rám erőltetve semmi, kipróbáltam más sportokat is, kisgyerekként úsztam és asztaliteniszeztem is. Végül, nagyjából ötéves koromban a kosárlabda mellett döntöttem.

Játékos-karriered mellett edzőként is komoly eredményeket értél el, hiszen az NKE-Csata együttesével tavaly feljutottál a női A-csoportba, amelyhez ezúton is gratulálunk. Mik a terveid a továbbiakban a kosárlabdával, elsősorban játékosként vagy edzőként tekintesz magadra?

Játékosként azt tervezem, hogy amíg van kedvem hozzá, élvezem a játékot, és hasznára is tudok lenni a csapatomnak, addig folytatom. Ugyanakkor az edzősködés már most is prioritást élvez, úgy gondolom, hogy egy nagyon nagy dolgot értünk el a Csata felnőtt csapatával, amikor első osztályba jutottunk, de nem szeretném, ha ez lenne a csúcs – szeretnénk az A-csoportban is letenni a névjegyünket.

Mikor és hogyan jött az a gondolatod, hogy edzősködni kezdj?

Amikor a férfi A-csoportban kis túlzással három éven át a kispadot koptattam, és azt néztem, hogy a fiatal magyar játékosok helyett az egész ligában külföldiek játszanak. Úgy gondolom, hogy ha magyar vagy, a tehetséged mellett egy jó adag szerencsére is szükséged van ahhoz, hogy folyamatosan játéklehetőséghez jutó, stabil elsőosztályú játékos legyél, és szerintem ennek nem így kellene működnie. Úgy éreztem, hogy én ezt másképp is tudnám csinálni, tudnék erős csapatot építeni magyar játékosokra támaszkodva – női vonalon a Csatával most épp ezt igyekszünk bebizonyítani.

Az előző szezonban játékosként a Budafokkal is egy osztállyal feljebb jutottál, hogyan élted meg ezt a sikert?

Az egész tavalyi év nagyon jól sikerült, abszolút pozitívan gondolok vissza az egész idényre. Remek csapatot rakott össze a vezetőség, nagyon jó közösség jött létre, amelynek tagjai a pályán és azon kívül is nagyszerűen passzoltak egymáshoz. Mondhatom úgy is, hogy a játékosok közötti kémia extra volt, illetve jelenleg is az – ezért is maradtam az egyesületnél többek közt.

Zárásként egy másfajta kérdés: volt vagy van kedvenc játékosod és csapatod, akár Európában, akár az NBA-ben?

Persze, óriási Michael Jordan-fan vagyok. A fiatalabb generációval szemben megvan az az előnyöm, hogy én még láttam őt fénykorában játszani, amiért azóta is áldom a szerencsémet. Egy kultikus ikon volt, akit nem véletlenül tartanak a sportág valaha volt legjobb játékosának. Részben az ő rájátszásokban bemutatott emberfeletti teljesítményeit nézve szerettem bele a kosárlabdába, a Utah Jazz elleni nagydöntőire például máig kristálytisztán és nagy örömmel emlékszem vissza. A visszavonulása óta nincs igazán kedvencem, inkább szakmai szemmel nézem a külföldi kosárlabdát, legyen szó NBA-ről vagy Euroligáról.